Nem tudom, hogy "annak", hogy lehetett ilyen mindenfajta kreativitást nélkülöző címet adni, vagyis pontosabban nevet, hiszen Az az. De a kezdetleges viszolygásom ellenére elgondolkodtam azon, miért is ne szállhatnék fel én is a hype vonatra, miért ne szárnyalhatnék én is a horrorvilág borús fellegeibe csupán az izgalom kedvéért?

Így hát végül én is egy lettem azok közül, akik beültek moziba, és adtak egy esélyt a Stephen King könyvadaptáció második részének. Ami már csak azért is szórakoztató, mivel az első részt nem láttam, csak a könyvet olvastam, amit amúgy rendkívül vontatottnak és uncsinak találtam annak idején. Szerencsére a film egyik nagy előnye, hogy nem kell az első részt (szerintem) látni ahhoz, hogy élvezhető legyen, mivel úgyis kellő mértékű flashbacket mutatnak a szereplők gyerekkorából. Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, csak amennyire szükséges. Már csak azért sem, mert egyszer legalább mindenképpen érdemes megnézni.

Az alaptörténet nagyvonalakban annyi, hogy Azt legyőzték 27 évvel korábban a gyerekek, de mivel az előző film végén megesküsznek rá, hogy visszatérnek, ha Az is visszatér, így betartva fogadalmukat ismét összegyűlnek Derry kisvárosába, hogy legyőzzék a gonoszt. Innentől kezdve az egész elmehetne egy kamaradrámának is, mivel a történet döntőtöbbsége nem valós, hanem fiktív, sokkal inkább álomszerű helyszíneken zajlik, amit Az generál számukra. A könyvben már nem rémlik mennyire ütközik ez ki, de számomra a filmből egyértelműen kiderül, hogy Az nem mindenki számára jelenik meg, és gyilkolni sem a szó hagyományos értelmében gyilkol, hanem vagy másokon keresztül, vagy az ember őrületbekergetésével.  

Ritkán jön szembe a nézővel olyan film, ami ilyen tökéletesen megtalálná az egyensúlyt a komédia és a dráma között. Pont annyira vicces, hogy ne csapjon át a gagyi kategóriába, viszont ott, ahol kell, már-már elő kellett kaparnom a táskám aljálról egy-egy zsebkendőt, hogy letörölgessem a könnyeimet. Jó, nyilván nem könnycsatornagyilkos, de például az szerintem rendkívül gyönyörű jelenet, ami során spoiler: a fickó, akinek az öccse az első rész elején halt meg a csatornánál, önmaga gyerekkori énjével folytat le dialógust azzal kapcsolatban, hogy miért nem ő a hibás a tragédiáért. Spoiler vége. Igazából így nézve Az és a horror elemek igazából mellékesek. Ha valaki az emberi élet értelmén akar elmélkedni, nem fog csalódni, bár ez ritmusos történetvezetés inkább az eredeti könyv és Stephen King érdeme, aki egyébként kikacsintásként feltűnik egy cameo erejéig.

Persze a horror elemek sem maradtak el, inkább jumpscarek formájában. Ironikus, de talán pont ezt találom a film leggyengébb pontjának. Ehhez azért az is hozzátartozik, hogy valójában nem hiba. A Stephen King könyvek szerintem mindig sokkal inkább misztikusak és rémisztőek, mint rettegéstőltelik. Persze ezzel az állításommal vitába lehet szállni.

Mindenesetre az egésznek a rémálom jellege komoly üzenettel szolgál: nézz szembe önmagaddal. Talán elsőnek ritka gagyi üzenetnek hangzik, de számomra az Az kiváló ábrázolást ad arról, mit is jelent az embernek leszámolnia a saját belső démonjaival. Vajon tényleg fontos Az kiléte? Igen, kétségkívül, nyilván nem véletlenül van telepakolva a film olyan utalásokkal, hogy Az kvázi maga a "Sátán". De végsősoron Az nem kísérti mással az embert, csak azzal, ami az igazság, és így bizonyos értelembe tükröt tart feldolgozatlan traumák elé, amik a jellemünket alakítják, és így önismeretre tehet szert az ember. A Vesztesek Klubjának tagjai "vesztesek" maradnak, de nem a szószoros értelmében, hanem mert még mindig részben azok a gyerekek, akik egyszer voltak régen. De már megharcoltak a démonjaikkal, és legyőzték azt, amihez bátorság kellett és küzdelem. Őszintén nem hittem volna, hogy ez a film számomra képes lelki segítséget nyújtani, de ha valaki próbál a sorok között olvasni, akkor könnyen realizálhatja, hogy mi is történik valójában.

Egy gurutól hallottam azt a mondást, hogy Isten soha nem rak olyan akadályokat az ember elé, amit az ember ne lenne képes elviselni és leküzdeni. Mert az akadályok célja, hogy az ember tanuljon belőlük. Még akkor is, ha néha rohadt nehéz. Ha belegondolunk a szereplők közül többeknek nincs felhőtlen családi hátterük, és mégsincs rossz gyerekkoruk, mert vannak egymásnak. Ha nagyon bölcselkedni akarok, az élet ad is és el is vesz. És ez tökéletesen megmutatkozik az alapján, hogy a gyerekek mivé váltak felnőttként: önmaguk kiteljesedett verziójukká. Ugyanazokat a sebeket hordozták magukat, amiket gyerekként is, ez terelte őket újra egymáshoz, és amikor újra találkoznak és megtalálják a saját lelki közösségüket, akkor újra visszatalálnak önmagukhoz is.

A karakterekkel azért pofonegyszerű azonosulni, mert a valóságban is minden embernek vannak az életében kisebb-nagyobb baklövései, sebei, démonjai, amiket próbál elfelejteni. A történet pedig utat mutat arra nézve, hogyan kell túllépni. Például a szereplőkről picit spoilerben: 

Spolier: Ahogyan a lányt gyerekként traumatizálta az apja, úgy felnőttként sem tud egészséges párkapcsolatot kialakítani, és az apjához hasonló beteg emberekhez vonzódik. Amikor ezt realizálja, talál magának normális férfit. A fekete fickó, akinek gyerekkorában az otthona leégett egy tűzvészt követően, ami során az egész családja meghalt, önmagát bünti azzal, hogy egy könyvtár padlásán kuporogva élte remete életét. Amikor a film végén legyőzik Azt, végre képes lesz attól a helytől elszakadni. És még sorolhatnám.

Spoiler vége

A Pennywiset alakító színész jól hozta az ütnivaló bohócot, bár ilyen fejjel őszintén szólva nem volt nehéz dolga.

Összességébe véve mindenképpen érdemes beülni a filmre. Szórakoztató, kikapcsolódásnak tökéletes popcorn mozi. Nem túl parás, inkább izgalmas a sztori, ami végig leköti az embert, annak ellenére, hogy majdnem 3 óra(!) hosszú a játékidő.